Furdancs

A félvezető-alapú elektronikus kapcsolóelemek látványa senkit sem hoz lázba. A kis tranzisztor egyszerű életéről sem írnak könyveket, ahogy 170 millió társával egyetemben várakozik a processzorban valami jelentéktelen művelet elvégzésére és nem írnak szinte már szerelmes hangvételű teszteket üzemi jellemzőikről.

Bezzeg az elektroncső! Ha felizzik egy méregdrága HiFi-erősítő tetején (mert ezeket sosem dugják a ház mélyére), mindenki ilyeneket mond, hogy "Hűha!", "Ez már döfi!", meg hogy "Le akarok feküdni magával!" - mármint a tulajdonossal, nem a csővel. Mire fel ez a népszerűség?

A vizualitás mindig is hozzátartozott az audiofil hobbihoz. Először a VU-méterek tompa fénye, majd a LED-ek elszórt pontjai, ahogy kivilágított éjszakai város fényeiként tündököltek egy HiFi tornyon, aztán az elektrolumineszcens kijelzők kékes derengése. Az elektroncső reneszánsza érthető a hideg, ipari fényű kék LED-ek egyeduralkodása idején, hiszen vele szemben melegséget és valami lélekérintő lágyságot sugároz, mint egy sűrű vadonban álló kis ház kandallójának ropogó fahasábjai. Igen, az elektroncső a költészetről szól. Szmájli. Annyira szépek ezek a fotók, hogy címkép kiválasztásán is percekig tanakodtam.

Másrészt beavatottak állítják, annyival szebben szól a félvezetős berendezéseknél, mint amennyire élethűbb a bakelit az mp3-nál. A Hi-Fi legalább annyira szakrális alapokon nyugszik, mint a vallás. Akkor hagytam fel az egyik szakmai magazin olvasásával, mikor már a zeneszoba polcának könyveibe dugdosott aranyfüst lemezek hangzásjavító hatásáról elmélkedtek. Tehát az elektroncsöves technika alkalmazásába vetett hit valóban javíthatja a dinamikát és egyenletes frekvenciaátvitelt, mert szeretnénk szebbnek hallani. Másrészt tudatalattink legmélyén nem merjük bután érezni magunkat, ha mégsem tökéletes a hangzás, dacára a  felszerelésbe ölt millióknak.

Minden szentnek maga felé hajlik a keze és megértem a kereskedőket. Legszebb hangzást egy minimum 3 millió forintos erősítővel érheti el a Közép-Kelet-Európai régióban, uram, de globálisan  zsír arc csakis a 2.200.000 dolláros cuccal lehet.

Lássuk az elektroncső felszínes leírását és történetét. Tudományosabban itt olvashatnak róla Edisonban volt innovációs készség és kísérletezési kedv kezdetben. Nem állt meg a működő találmány piacra dobásánál, hanem folyamatosan kereste a tökéletesítés lehetőségét. Épp az izzólámpa gyártástechnológiáját dolgozta ki, mikor kísérletképpen beforrasztott egy fémlemezt a vákuum alatt lévő burába. Megmérte a kivezetést és láss csodát, áram folyt rajta. El is nevezték Edison jelenségnek. A fémlemez helyére rács került és megkezdte kapcsolóüzemű karrierjét.

Nem taglalom, a lényeg, hogy a jelenség felhasználásával sikerült diódát, tranzisztort és egyre bonyolultabb kapcsoló-erősítő funkciókat megvalósítani. A rácsok számának növekedésével típusai a tetróda, pentóda, hexóda, heptóda, októda neveket kapták. Zabálta az áramot a cső fűtése, előállítása drága, könnyen meghibásodott, azonban félvezetők még nem léteztek.

A korabeli rádiókban, elektronikus eszközökben, sőt, az első számítógépeknél sem jöhetett szóba más építőelem. ENIAC, az első csöves számítógép 30 tonnát nyomott, fogyasztását kisebb erőmű elégítette ki és 15 percenként meghibásodott. Viszont számolt és könnyebb is volt forrasztani, mint egy 780 lábas, körömnyi processzort.

Katonai területen tovább alkalmazták, mint ahogy kikopott a polgári felhasználásból. Jobban bírja a szélsőséges hőmérsékletet és teljesítménye (elektromos, nem számítási teljesítményre gondolok) sokszorosan felülmúlja a szilícium alkatrészekét. Radar állomásparancsnokként egy 180 kilowatt impulzusteljesítményű (helyi szlengben "uborkás üveg") adócsövet is birtokoltam. De például a Kabina66 egy megawattal pirította a felhőket. Ismétlem, impulzusteljesítmény. Ezzel figyeltük - repülési magasság függvényében - a több száz, akár 1000 kilométerre repkedő "köcsög imperialistákat" (idézet). Hasonló adócsövekkel találkozhattunk a nagy rádióállomásoknál is.

Sokáig tartották pozíciójukat a CRT monitorokban és tévékben, mert a képcső is egy elektroncső, ahogy a mikrohullámú sütő magnetrona is. A legminőségibb, legdrágább hangtechnikán kívül már csak steampunk művészek installációiban találkozhatunk velük. Főleg a Nixie csövekkel, az ismert világegyetem legszebb kijelzőivel.

A kereskedelemben némi kereséssel még találunk elektroncsöveket, itt egy tallózás. Az utolsó példány már húzós árral dicsekszik és pont akkorát pukkan leesve az asztalról, mint egy 10.000 forintos társa. Nagymenők játéka ez.

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is. 
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.