Furdancs

Aki dolgozott már fával, tapasztalhatta, hogy a faanyagok túlnyomó többsége még "holtában" vagyis feldolgozott állapotban is "élő" anyagként viselkedik. A környezet változásaira, a hőmérséklet és főképp a levegő nedvességtartalmának emelkedésére/csökkenésére vagy épp a direkt napsütés hatására bármikor képes némi alakváltozásra, vetemedésre.

Folytatva az első részben csak finoman, tudományosan előremutató rombolást, megkezdjük a multifunkciós irodai nyomtató levetkőztetését. Nem öncélú pusztítás a cél, hanem egy minőségi őskövület tanulmányozása, majd újrahasznosítani a bőségesen kinyert alkatrészeket.

Bár mindenféle szifonokról már esett szó itt a blogon, azért egy velem történt esetről és az ezzel kapcsolatos tapasztalásokról írnék néhány szót. Bár az írás egy konkrét eset okán született, de végül is nem ez a fontos, hanem a jelenség amit bemutat. Kezdésnek rajzoltam egy teljesen egyszerűsített sémát, ahogy egy hagyományos szifonnal szerelt lefolyónak működnie kellene:

Mint látható a rajzon, a víz felülről érkezik, feltölti a szifont, majd ha eléri a lefolyó szintjét távozik a csatorna irányába. Persze, ha minden jól szuperál...

A macskával kezdődött minden.

Itt nálunk a konyhában tízen éve, mióta itt lakunk, náddal/hánccsal szőtt ülőlapú fenyő székek állnak az étkezőasztal körül. Aztán az elmúlt télen a macskák valami miatt rákaptak, hogy a székek fonatát élesítsék a körmüket. Ez aztán pár hónap alatt elfogyasztotta az ülőfelületet.

A kaparásról, mint munkafolyamatról volt már szó a feszítővasaknál, természetesen van külön célszerszám erre a feladatra (és az nem a laposfejű csavarhúzó).

Rendben, belátom, a cím kicsit provokatív. Hiszen a védekezést persze igazából senki nem ellenzi. De az kétségtelen, hogy az emberek nagyon különböző jelentőséget tulajdonítanak neki, és igencsak eltérőek a védekezésre alkalmazott technikák és azok költségei is. Ezzel a posztunkkal kicsit visszatérünk korábbi írásaink stílusához, vagyis az igazi, "hardcore" csináld magad tevékenység propagálásához. Már csak azért is, mert mostanában elfogytak azon kommentfolyamok a posztjaink alól, ahol a szakember vs. barkácsoló mérkőzések folytak. Pedig ezeket szerettük…

"Kontárok voltunk mindahányan, és az évek szálltak, mint a percek,…"

A fenti idézet Faludi György Villon fordításából való. Jelen posztunk témájára kétszeresen is jellemző. Aki valaha is neten keresztüli publikálásra adta a fejét, hamar rájöhetett arra, hogy a kommentelők gyakorlatilag mindenhez értenek, ráadásul biztosan jobban, mint a posztoló. Igazából soha nincs szükség arra, hogy az adott esetet, szituációt, vagy akár az íróembert ismerjék, hiszen e nélkül is tudnak megalapozott és megfellebbezhetetlen véleményt nyilvánítani.

Mindennapi életünk egyik fontos velejárója a kalapács. Elég, ha csak az időről időre, szerencsére egyre ritkábban, felbukkanó Kalapács Józsefre gondolunk. A kalapács végig kísér bennünket gyerekkorunktól a koporsóig. Nemrég még e nagyszerű szerszám művészeti vonatkozásairól is megemlékeztünk.

A kalapácsot sok mindenre használjuk. Szöget verünk be vele, falat törünk, árat verünk, a tartós körömfestésről nem is beszélve. Annak idején, szakirányú tanulmányaim során, azt akarták a fejünkbe verni, hogy a kalapácsot a nyél végénél megfogva kell használni. "Ne fojtogasd azt a szerszámot fiam", hangzott a feddés. Nos annyit elmondhatok, hogy ez egy baromság. Szerintem. Én ugyanis kizárólag akkor csaptam rá az ujjamra, amikor rendeltetésszerűen használtam a kalapácsot. Érdekes adat, ha igaz, ha nem, hogy az egyszerű, lakossági kalapács nyelének a hossza, a fej hosszának a háromszorosa. Lehet, hogy nem így van, de jól hangzik. Nos egyáltalán nem mindegy, hogy mit milyen kalapáccsal ütünk. Nézzük át, hogy milyen főbb típusai léteznek ennek a kiváló szerszámnak.

A talicskáról az első élményem, az amikor a nővérem, a még járásképtelen öccsét, azaz engem megtalicskáztatott. Tudjátok, ez az a játék amikor az egyik embernek, aki a talicska, a kezén kell járnia, miközben a másik fogja a lábát. Ennek az akciónak a nyoma, ma is ott virít a homlokomon. A küszöböt találtam el, szüleim legnagyobb örömére. Legközelebb trágyahordás közben találkoztam a talicskával, ekkor már egy igazival. Rögtön egymásba szerettünk. Lássuk, mit is érdemes tudni erről a szállítóeszközről.

De legalább egy fát. Mert a fa jó. Ez a poszt egy konkrét megrendelés nyomán íródott. A megrendelő egy fát formázó előszobafalat szeretett volna. Az google képkeresője elég sok lehetséges alternatívát dobott ki. Persze ezek némelyike azért elég nehezen (értsd: drágán) kivitelezhető lett volna. Végül is a megrendelő kívánságát és a megvalósíthatóság lehetőségét sikerült összeboronálni.