Furdancs

A dolgok a legritkább esetben alakulnak úgy, ahogy az ember eltervezi őket.

A múlt héten megírtam, hogy az épp használt öreg Vitarában hogyan kezdtem rendbe rakni a meglehetősen elhanyagolt audió rendszert. Megírtam azt is, hogy találtam egy rakás kontakthibára kész vezetéket, amelyeket sikerült is rendbe rakni. Azzal fejeztem be a posztot, hogy a második részben bemutatom, hogyan építettem be az új hangszórókat.

Jómagam bizony még azokból a régmúlt időkből származom, amikor az autóknak - különösen az általunk elérhetőeknek - nem volt gyári tartozéka a rádió. Épp ezért, fiatalként teljesen természetes volt, hogy ha szereztünk végre egy általában már kissé koros négykerekűt, akkor az első lépés a megfelelő fejegység és hangszórók beépítése volt. Vezetékek behúzása a kárpitok alá, középkonzol és műszerfal szétszedés, szűk és hozzáférhetetlen helyeken végzett forrasztások, ajtókárpitok kivágása, mind-mind velejárói voltak ennek a tevékenységnek. Közben általában kicsit megismertük a járművet belülről, és arról is képet kaphattunk, mennyire volt gondos az előző gazdája.

Előző posztunk végén ott hagytuk abba, hogy most akkor a lemezjátszóról szólunk pár szót. Kezdetnek itt van két állítás:

• Nincs egyszerűbb szerkezet a lemezjátszónál. Motor, lemeztányér, hangkar és hangszedő. Nem véletlen, hogy gramofonok már a dinók korában is készültek, akár pattintott kőbalták használatával is összeállíthatunk egy ilyen gépet.

• A lemezjátszó a legösszetettebb elektroakusztikai szerkezetek egyike. Zajtalan motor, gondosan kiegyensúlyozott, tökéletesen csapágyazott lemeztányér, kecses és könnyű hangkar, érzékeny hangszedő. Csupa olyan alkatrész, aminek a megfelelő elkészítésére a legmodernebb technika is csak bizonyos korlátok közt képes.

A meghatározott rend szerint sorba rendezett hangok, vagyis a zene sokunk életének képezi igen fontos részét. Néhányan maguk is művelik ezt, játszanak valamilyen hangszeren, de a legtöbbünk csak fogyasztja a zenét, vagyis csak hallgatjuk a mások által eljátszott dalokat.