Furdancs

Ez egy kicsit rendhagyó poszt lesz, ma ugyanis nem barkácsolunk semmit. (Esik a eső.) De ettől függetlenül komoly mennyiségű bölcsesség van a posztban, tehát mindenki figyeljen nagyon.

A dolog úgy áll, hogy alighanem kétféle embertípus létezik. Az egyik arról ismerszik meg, hogy láthatóan soha nincs nála semmi motyó. Az igazolványait és a pénzét vélhetően a nadrágzsebében tartja, nemkülönben a telefonját is. Azonban táska, szatyor, vagy bármiféle felszerelés tárolására használható eszköz sosincs a kezében. A másik típus a motyós. Az igazi motyós mindenre felkészül, épp ezért akkora táska van nála mindig, amivel egy rövidebb világvégét bármikor átvészelhet, például ha egy pár napra a leomló várhegy beszorítja az alagútba.

Egyszerű történet következik egy Kínába szakadt Strauss rokonnal és az ő furcsa titkáról, amit markolatában rejtegetett. A "Megjavítva" sorozat kezdetben mindig "Szétszedtem" címet kap, mert elromlott, szétszedtem, aztán majd lesz valami. Most épp sikerült életre kelteni boncolás közben. Lássuk be, ez orvosprofesszoroknak sem sikerül mindig. Mellékhatások tekintetében forduljon nekromantájához vagy kérdezze műszerészét.

Az öregautós sorozatunk egy ideig szünetelt, mert a rendelkezésünkre álló öreg (na jó, igazából csak '91 évi) autóval semmi nem történt, nem akart elromlani, működött, jött és ment, pusztán benzin kellett bele, az sem sok. Kénytelenek voltunk rádiószereléses, meg polírozásos írásokat készíteni róla.

De hát semmi nem tart örökké. Közeledett a tízezrenként esedékes olajcsere időpontja, amikor egy délután egy piros lámpánál való fékezéskor egy hatalmas csattanás hallatszott az autó elejéből. Gurult tovább, működött is, úgyhogy nem álltam félre, lévén hogy már csak pár sarokra volt a cél.

Munkaruhákról és mindenféle védőfelszerelésről már írtunk itt a blogon korábban többször is. Persze egy magára valamit is adó férfi még mindig papucsban flexel, szemüveg nélkül, kicsit hunyorítva hegeszt, és persze puszta kézzel fogja az épp köszörült, kicsit még vörösen izzó vasdarabokat is. Ez érthető, hiszen nem vagyunk cukorból, és különben is, az izgalom és a kihívások az élet szerves részét kell képezzék.

Ha a férfiember elég hosszú ideig kénytelen hallás után vizelni, tekintve, hogy a mellékhelyiségben nincs világítás, két dolog történhet. Megszokja a dolgot és többet takarítja a wc környékét, vagy elege lesz és csinál villanyt az illemhelyre. Velem az utóbbi történt. A feladat mindössze annyi volt, hogy az eredeti, nem szabványos és amúgy is viseltes vezetékeket kellett kicserélni a lámpatest és a villanykapcsoló között.

Egyik vég

Másik vég

Aki már vett öreg autót, az ismerheti az érzést, ami az első pár száz kilométert kíséri. Az ember figyel a zörejekre, a furának tűnő hangokra, lesi a visszajelzőlámpákat, műszereket. Ilyenkor még nem érezzük a járművet, kicsit tartunk tőle, nem tudjuk valóban megbízható-e. Van bennünk egy adag félsz attól, hogy épp a legrosszabb helyen fog megállni a masina. Az idő előrehaladtával - ha nem történik semmi váratlan - ez az érzés fokozatosan átadja a helyét a bizalomnak. Bízni kezdünk az autóban, néha megveregetjük, akár meg is dicsérjük.

Az autózás vitathatatlanul része lett az életünknek. Bár kis országban élünk, nagyon sok olyan élethelyzet képzelhető el, amit csak saját közlekedési eszközzel lehet megfelelően kezelni. Autózni tehát sokszor szükséges, a kérdés csak az, hogy mivel? Az új modellek persze csábítóak. És jók is, látjuk és tudjuk, az autók döbbenetes fejlődésen mentek át az elmúlt években. És való igaz, egyre rohamosabb léptekkel haladunk a hozzányúlást, szerelést nem igénylő 'helyváltoztató gépek' felé. Az új autók manapság már akár 100.000 km-t is megtesznek anélkül, hogy a kötelező átvizsgálásokon, a kopó-fogyó alkatrészek pótlásán kívül bármit tenni kéne velük. Nem is igen szokás felnyitogatni már a motorháztetőt, hiszen ott maximum az ablakmosó folyadékot kell utána töltögetni.

Jómagam bizony még azokból a régmúlt időkből származom, amikor az autóknak - különösen az általunk elérhetőeknek - nem volt gyári tartozéka a rádió. Épp ezért, fiatalként teljesen természetes volt, hogy ha szereztünk végre egy általában már kissé koros négykerekűt, akkor az első lépés a megfelelő fejegység és hangszórók beépítése volt. Vezetékek behúzása a kárpitok alá, középkonzol és műszerfal szétszedés, szűk és hozzáférhetetlen helyeken végzett forrasztások, ajtókárpitok kivágása, mind-mind velejárói voltak ennek a tevékenységnek. Közben általában kicsit megismertük a járművet belülről, és arról is képet kaphattunk, mennyire volt gondos az előző gazdája.

Ezt a rövid posztot egy barátunk facebook megosztása alapján írtuk gyorsan meg, amolyan optimistább évindításként...

Nemrég megírtuk, milyen is egy furdancsos hétvégéje. Na, most kiderült, hogy a karácsonya sem másmilyen. Úgy látszik, egy igaz furdancsos bizony mindig szerel valamit.