Furdancs

Eredeti elképzelésem szerint a képkeretet nem is kell elkészíteni, mert az csak úgy van és egyben terem valahol. Persze, hogy nem így van. Szerencsére nem tudtam nem észrevenni, hogy a szomszéd ház aljában épp egy képkeretező műhely üzemel. Darvas Tamás, a műhely egyik tulajdonosa, kalauzolt végig a gyártási folyamaton, a megrendeléstől a késztermékig. Tamás, aki végzett nagybőgősből lett képkeretező, amellett, hogy lelkesen, csillogó szemmel avatott be a keretezés fortélyaiba, beszámolt iparági érdekességekről is. Mint elmondta, a szakma igen mély gödörben van. Még ők, a legnagyobbak is készülnek olyan forgatókönyvvel, hogy lehúzzák a rolót. Alátámasztandó szavait, azzal a megdöbbentő információval sokkolt, hogy nemrég még háromszáz képkeretező működött Magyarországon, mára jó, ha tizenöten maradtak. Nézzük hát, hogyan dolgoznak ők.

Először is ugyebár megérkezik a megrendelő, általában konkrét elképzelésekkel. Ha mégsem, akkor sincs nagy baj, hiszen lehetőség van rá, hogy a keretezendő képhez a rendelkezésre álló összes keretet és paszpartut hozzánézzék.

Ezek után következik az izgalmas rész. A méretek, színek és egyéb adatok felvétele után elkezdődik a gyártás. A képkeret általában négy összetevőből áll: keret, hátlap, paszpartu és üveg. 
Tamással hátrabattyogtunk a raktárba, hogy kiválasszuk a keret alapanyagául szolgáló keretlécet. Meggyőző mennyiségű léc sorakozott a raktárban, melyekből gyakorlatilag bármilyen, a piacon létező vagy nem létező keret elkészíthető. A három méter hosszú nyersanyagok Olaszországból, Németországból és Spanyolországból érkeznek.

Tamás elmondta, hogy az egyik legnagyobb ellenség amivel küzdenek, a párásodás. Ezt alátámasztandó folyamatos duruzsolást hallani a műhelyben, mely a  szellőzőrendszer nagy teljesítményű motorjához tartozik. Ezzel a módszerrel tartják megfelelő szinten a páratartalmat.
A kiválasztott léceket varázslatos gépekkel szabják a kívánt méretre. Különböző szélességű, vastagságú, anyagú és hosszal rendelkező lécek szabdalásához más-más szerkezet dukál. Ebben a műhelyben négy különböző lécvágógép üzemel. Ezek a masinák nem csupán méretre vágják a léceket, hanem az összeillesztéshez szükséges 45 fokos véget is kialakítják. Ezen ipari szerszámok némelyike leginkább egy körfűrész és egy fűrészsablon gépesített szerelemgyermekéhez hasonlít. Nem olcsó mulatság ilyennel lécet szabdalni, tekintve, hogy a drágább típus kétmillió forintba kerül.

Képeztünk tehát négy megfelelő hosszúságú lécet, de ez még nem nevezhető képkeretnek. A léceket egymáshoz kell erősíteni, hogy valóban keretet alkossanak. Ehhez egy speciális tűzőgépet használnak. Ezen a gépen egy derékszögű sablonba kell helyezni az összetűzendő sarkot. Ezután a megfelelő gombmegnyomásakor az alulról érkező tűzőkapocs rögzíti egymáshoz a két lécet.

Mielőtt rátértünk volna a következő fázisra, takaróüveg méretre szabására, Tamással elkalandoztunk kicsit a múltban. Akár egy rendes rockzenekar, ő is egy garázsban kezdte a szakmát a nyolcvanas évek közepén. Tamás azokban az időkben még nagybőgősként funkcionált, és az egyik németországi turnéjukról egy egyszerű pattintós képkerettel állított haza. Innen jött az ötlet, hogy lenne helye a hazai piacon az efféle portékának. Legnagyobb kihívásként a budapesti Kempinski szálló ötszáz darab képkeretre szóló megbízását említette. Egy héten keresztül zajlott a munka, melynek során gépekkel együtt kitelepülve dolgoztak a szálloda egyik, erre a célra rendelkezésükre bocsájtott szobájában.

Elérkeztünk a következő munkafázishoz. Ennek során a meglehetősen nagy, 160x200-as üvegtáblákból szabják ki a megfelelő méretű takaróüveget, vonalzó mellett kézi üvegvágóval. Nem egy bonyolult művelet, szerintem még láthattatok is ilyesmit.

Van tehát egy szép keretünk és egy méretre vágott üvegünk. Jöhet a hátlap és a paszpartu. A hátlap általában egyszerű hullámpapírból készül. Ezt egy olyan szerkezettel vágják méretre, amilyet akár irodákban is láthattok, csak ez annak a nagytestvére, lásd az alábbi képet

A paszpartu elkészítése eggyel bonyolultabb dolog, de ehhez sem kell rakétamérnöknek lenni. Egy műszakirajz-asztalhoz hasonló eszközön alakítják ki a a képhez passzoló szegélyt. Lemérik, beállítják, kivágják. Nagyjából ennyi.

Megvan az összes alkatrészünk, ahhoz, hogy bekeretezzük képünket. Egy fontos mozzanat azonban még hátra van. A keret hátsó részébe egy speciális géppel (ez itt alul jobbra) rögzítőfüleket kell belepréselni. Ezek a fülek tarják a helyén a képet, a hátlapot, a paszpartut és az üveget. Már csak egy akasztó hiányzik és az összeállítás. Kész is a bekeretezett kép.

Levezető beszélgetésünkben Tamással elmerültünk kicsit a képkeretezés hagyományaiban és a szakmát érintő újításokban. A klasszikus keretek tekintetében, a csökkenő igények ellenére is, tapasztalható némi fejlődés. A faragottnak tűnő minták esetében az eredeti gipszet felváltotta a műgyanta. Ebből öntik ki a megfelelő mintákat, melyeket azután a hagyományos keretekhez használt lécekre erősítenek rá. A fent említett üvegtáblák kiváltására  is megjelentek új anyagok a szakmában. Ilyen az "A PET" elnevezésű fólia, amely nem karcolódik és nem törik, mint a plexi, vagy az üveg. Kérdésemre, hogy ezen kívül milyen innováció jellemző a képkeretező szakmára, Tamás nemes egyszerűséggel annyit válaszolt, hogy semmilyen.

"A PET" fólia

Ha komolyabban is elmerülnétek a képkeretek világában, még könyv is íródott a témában. Amennyiben ötletetek támadna, hogy következő gyárlátogatásaink során milyen szakmát, műhelyt mutassunk be, bátran írjátok meg: furdancsblog@gmail.com

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is. 
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.