Furdancs

A minapi pc hangszórós posztomban említettem, hogy hátravan még a felületkezelés. Eredetileg lakkozni akartam a bükk vázat, de persze kint a műhelyben ahhoz hideg van most, ráadásul a lakknak azért kell egy nap száradás. Így aztán arra jutottam, hogy inkább viaszolni fogom a felületet, ez bent a meleg szobában egy ronggyal elvégezhető, nincs kosz és festékcsepp, ráadásul a viasz illata sem kellemetlen.

A waxolásról, az általában méhviasz tartalmú felületkezelő anyagokról, és az azokkal végzett munkáról elméletben tanultunk az iskolában, de persze ki sosem próbáltuk. Igazi valójában nem is találkoztunk az anyaggal. A modern, boltban kapható kész bútorviaszok inkább viaszpolitúrnak számítanak, a méhviaszon kívül karnauba- és/vagy paraffinviaszt valamint hígító anyagot (például terpentint) tartalmaznak. Ez az keverék rugalmasabb és ellenállóbb felületet képez mint a hagyományos méhviasz, és sokkal könnyebb felhordani is. Én pár éve szereztem be az első doboz igazi (ha jól tudom, eredetileg francia gyártmányú) Starwax bútorápoló viaszt, pontoabban viaszpolitúrt. És használom is, bár igazán fényes felületet sokáig nem tudtam előállítani vele.

Ennek a hagyományos felületkezelési módnak sok előnye van. Az viaszpolitúr valamennyire beivódik a faanyagba, tehát tömíti a felületet, különösen látványos ez a bütümetszeteknél. (A profik javasolják, hogy a nyitottabb pórusú fafajtáknál a viasz használatát előzze meg egy felülettömítés, de bevallom, én ennek nemigen láttam eddig hiányát.) A felhordás módja miatt az anyag - elméletben, erre még visszatérek! - képes kiegyenlíteni a felület egyenetlenségeit, ami mondjuk egy szórt lakkbevonatnál nem mindig működik, ott a bevonat egyforma vastag (vékony), követi a felületi egyenetlenségeket. Szintén a viaszolás mellett szól a könnyű és tiszta felvitel, a gyors száradás. Ez persze relatív, a viaszréteg gyakorlatilag sosem lesz teljesen száraz és kemény, pontosabban tapasztalatom szerint nincs is olyan, hogy véglegesen megszáradt viasz. Egész élettartama alatt egyre keményedik, hiszen a hígitó és illóolajok folyamatosan párolognak belőle. De viszonylag hamar (pár óra) eléri azt a keménységet, ahol már meg lehet fogni az alkatrészeket, és tudunk tovább dolgozni velük. Ráadásul, és ez talán a legnagyobb előny, a felület bármikor javítható, ha sérül a bevonat, csak újra felviszünk egy réteget, és újra kifényesítjük. Igaz, ugyanez hátrány is lehet, míg egy modern szintetikus lakkbevonat akár karcállóan kemény bevonatot alkothat, amihez jó esetben sosem kell hozzányúlnunk többet, addig egy viaszolt felületet időnként át kell törölnünk, fel kell újítanunk. Az bizonyos, hogy elsősorban olyan bútoroknál, tárgyaknál lehet célszerű az ilyen felületkezelés, amelyet nem fogdosunk, vagy nincs különösebb fizikai hatásnak kitéve. Például egy szék esetében talán jobb más megoldást keresni, épp úgy ahogy mondjuk egy sűrűn használt asztalnál is. De egy képkeret, egy dísztárgy, vagy egy inkább dísz funcióval bíró kis sarokasztal esetében jól működik.

A viaszok használata elviekben nagyon egyszerű. Az ember a kellően előkészített felületre egy puha ronggyal, vagy esetleg szivaccsal egyenletes vastagságban felviszi a krémszerű anyagot, elteríti, majd hagyja száradni. Amikor kellően megkeményedett a felület (elpárolgott belőle az oldószer) akkor egy rongy, vagy más polírozásra alkalmas, minél puhább anyag segítségével szépen elkezdi körkörösen dörzsölni, amitől a viasz egyre simább, vagyis egyre fényesebb felületet kap. Legalábbis ezt mondja a végtelenül leegyszerűsített elmélet...

A viaszok és a viaszpolitúrok általában valamelyes saját színnel rendelkeznek, utóbbiak akár kismértékben színezettek (pigmenteket tartalmazóak) is lehetnek. Így a felület elszíneződéséből is láthatjuk, mennyire egyenletesen sikerült eloszlatnunk a kencét. 

A gyakorlat ennyire nem egyszerű. Először is, a felvitt réteg egyenletes vastagsága nagyon fontos. (Főképp az egyenletes száradás miatt.) Ezt bizony, különösen nagyobb felület esetében nem egyszerű megoldani, gyakorolni kell sokat. Aztán a kellő ideig való száradás is igényel némi próbálkozást, pontosabban annak megtalálása, hogy az adott anyag az adott felületen mennyi idő múlva lesz a fényesítéshez ideális állagú. A szárításhoz tapasztalatom szerint a legjobb a szobahőmérséklet. Melegebb helyen ugyan hamarabb elpárolog az oldó- vagyis lágyító összetevő, de maga az alapviasz melegben képlékenyebbé válik. Az egyenletes keményedéshez jobb a szobahőmérséklet, és a kicsit több idő.

Ha mindez megvan, a fényesítés közben jöhetünk rá arra, hogy a simának gondolt felület mennyire nem az. Mert dacára annak, hogy a viasz elvileg képes kiegyenlíteni a felületi egyenetlenségeket, a gyakorlatban nagyon is kiemeli mondjuk a csiszolási hibákat, vagy akár még azt is, hogy a csiszolás milyen irányban történt. Igaz, ezt az újabb rétegek már képesek korrigálni, persze ilyenkor újra meg kell várni a száradást. A fényesítés valójában nagyon el tudja vékonyítani a kezdetben még vastagabb bevonatot is, minél tovább polírozzuk, annál vékonyabb lesz, nem csoda, hogy a legkisebb felületi egyenetlenségek is előjöhetnek.

A képen elég rosszul látható, de a lényeg, hogy az első réteg viasz felvitele, majd száradása és fényesítése után rögtön látszik, hol volt valóban sima az alap, és az is, ha a csiszolás esetleg karcokat hagyott a felületen, amelyek amúgy nem voltak láthatóak. Persze a további viaszrétegek javítanak a helyzeten, de az igazán profi csiszolás fontosságára hamar ráébredünk.

Némi (na jó, kicsit azért több...) gyakorlással azonban ez kiismerhető. És összességében a dolog nem reménytelen. Az azonban biztos, hogy érdemes először kisebb méretű tárgyakkal próbálkozni. Az sem mindegy, milyen faanyaggal kezdünk, nekem az elérhetőbb alapanyagok közül a bükk tűnt a legjobb tanuló-anyagnak, ha sikerül tényleg szépen megcsiszolni, akkor viszonylag könnyen fényessé varázsolható a viaszréteg.

Esetemben a végeredmény jó lett, különösen a szerkezet tetején, a bütümetszetnél látványos az elkészült felület, de az egész hasonló fényt kapott, csak képen sehogy sem sikerült megörökíteni...

Mindenesetre a viaszpolitúr jó móka, mindenképp érdemes kipróbálni, a hosszú téli estéken nincs is jobb, mint a kandalló előtt, a kellemesen terjengő viasz (és terpentin) illat felhőjében üldögélve egy puha ronggyal fényesíteni a frissen elkészült sámlit, intarziás asztalkát vagy épp óratokot.

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is. 
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.