Furdancs

Az alapanyagok után úgy gondolom, pár szót érdemes ejteni a ragasztókról, pácokról, lakkokról. A modern vegyészet csodákat kínál, persze a használatukat meg kell tanulni, de biztos hogy nagyon sokat segíthetnek a szemrevaló végeredmény elérésében.

Elsőként egy nagyon fontos tudnivaló, amit sosem szabad elfelejtenünk: A mai ragasztók és felületkezelő anyagok egyre nagyobb számban vizes bázisúak, tehát a hígító anyaguk víz. Ennek egyrészt környezetvédelmi okai vannak, másrészt viszont a felhasználást is megkönnyítik. Igaz, hogy ezek az anyagok általában drágábbak mint a hagyományos kőolajszármazékokkal, vagy szintetikus hígítókkal használható anyagok, de összességében mégis jobban megérik, már csak akkor is, ha mondjuk a használatuk után el kell mossuk az eszközeinket, ami meleg vízben nyilván olcsóbb, mintha az igen drága hígítókat kéne erre használjuk. Van azonban egy fontos tulajdonságuk a vizes bázisú anyagoknak, mégpedig hogy fagyveszélyesek! Anno simán előfordulhatott, hogy mondjuk egy fűtetlen fészer polcán akár évekig ott állt egy doboz olajfesték vagy csónaklakk, és amikor kellett, némi felkeverés után használható volt. Ez a mai vizes anyagoknál már nem működik. Én például ilyenkor ősszel körbe szoktam nézni a műhelyben, verandán, és az összes ilyen anyagot behordom a spájzba vagy a mosogató alatti szekrénybe.

A faanyagok ragasztására ma már rendkívül sokféle ragasztó létezik. A klasszikus enyveket, amelyeket általában állati eredetű anyagokból főztek, néhány speciális területen kívül teljesen kiszorították a modern vegyipar termékei. Az átlagos barkácsoló igazából kétféle hatásmechanizmusú ragasztóval meg tud oldani minden feladatot.

A diszperziós faragasztók általában csőrős tubusban kaphatóak, így könnyű felhasználni ezeket.

Az első a diszperziós ragasztók köre, ezekkel ragasztunk minden nedvszívó anyagot egymáshoz, többnyire fát fához, vagy bármilyen natúr falemezhez. Diszperziós ragasztók vizes bázisúak, tehát vízzel hígíthatóak illetve vízzel lehet eltávolítani a friss ragasztófoltokat a nem kívánatos helyekről. Felhasználáskor fehér színű a ragasztó, de kikeményedés után – ahogy eltávozik az anyagból a nedvesség – átlátszóvá válik. Fontos szempont az ilyen ragasztók kiválasztásánál, hogy mennyire vízálló a kötés, amit létrehoznak. Ennek mérése és értékei szabványban rögzítettek. Általában a D3 és D4 jellel ellátott ragasztókkal találkozunk, ezek vízálló ragasztást adnak, a D4 a nagyobb mértékű igénybevételt elviselő anyag, kültéri szerkezeteknél ezt kell használni. Ezek a ragasztók folyékonyak, a felületekre történt felvitelük után általában 12 órán keresztül kell mozdulatlanul összeszorítva tartani a ragasztott munkadarabot a tökéletes kötés elérése érdekében (vannak gyorsabb kötésidejű változatok is). A kész ragasztás az esetek nagy részében erősebb lesz, mint maga a faanyag. Fontos tudnivaló, hogy ezek a ragasztók épp a vizes bázis miatt fagyveszélyesek! Erre a használat előtt, és a ragasztás és szárítás folyamán is figyelni kell. Annál is inkább, mert ha esetleg megfagy, majd felenged a ragasztó, néhány esetben ezt észre sem vesszük, ugyanakkor a ragasztás után a kötés biztos, hogy használatra alkalmatlan lesz.

A másik nagy csoport a kontakt ragasztóké. Ezeket akkor használjuk, ha az egyik vagy mindkét ragasztandó felület nem nedvszívó anyagból készül. Például műanyag, vagy azzal bevont anyagot kell ragasszunk fához. Itt a felületeket bekenjük a ragasztóval, majd megvárjuk amíg érintésre már száraznak tűnik a felület és ekkor nyomjuk össze a ragasztandó darabokat, lehetőleg minél nagyobb nyomással. Magyarországon a legismertebb ilyen ragasztó a Pálmatex volt, ma már persze számtalan változat létezik. A kontakt ragasztók segítségével fémlemezeket, üveget, tükröt is ragaszthatunk fafelületekre.

Természetesen minden esetben az adott ragasztó gyári útmutatója az irányadó, az abban foglaltak a követendők a ragasztás folyamán.

A fából készült szerkezeteket felületkezeléssel is el kell látni. Itt aztán már tényleg szinte végtelen a lehetőségek köre. A vékony- és vastag lazúroktól a színtelen lakkokon át a legkülönbözőbb zománcfestékekig rengeteg megoldás van.

Az biztos, hogy a felületkezelés adja meg a bútor igazi "fényét".

Általában igaz az, hogy a felületkezelés során szükség van alapozásra, amely tömíti a fa pórusait, gondoskodik a kártevők (gombásodás és rovarok) elleni védelemről, és fedőrétegre, amely az időjárás ellen véd, valamint ez határozza meg a késztermék esztétikai megjelenését is. Manapság persze már sok olyan anyag létezik, amelyik mindezt egy lépcsőben valósítja meg, bár általában itt is szükség van több réteg felvitelére.  (Számomra a „all-in-one” termékek mindig gyanúsak kicsit. Itt most nincs mód kitérni minden kémiai szempontra, de azért lehet sejteni, hogy a fent vázolt feladatokra bizony sokszor teljesen különböző vegyületekre lehet szükség, és ezek egy termékbe biztos hogy csak kompromisszumok árán tehetők bele.)

Nyilván el kell döntenünk a főbb szempontokat, például látsszon-e a fa erezete, vagy épp fényes vagy mattabb felületet szeretnénk, valamint az is fontos milyen igénybevételre készül a bútor. Fontos az is, akarunk-e később még foglalkozni a felületkezeléssel, például egy klasszikus viaszozott bútor nagyon szép és nagyon természetbarát darab lehet, de azt tudnunk kell, hogy bizony a viaszozást időnként fel kell újítanunk. Egy kevésbé „zöld” technológiával készült lakk ugyanakkor sokkal ellenállóbb lehet és gondunk is kevesebb lesz vele. Igaz, ezen igények összehangolására is vannak már megoldások, rengeteg természetes alapú (például narancsolaj) termék kapható, de ezek általában még igencsak drágák.

A klasszikus viaszozás tényleg gyönyörű, de azért vannak kevésbé macerás megoldások is.

Érdemes nagyobb festékkereskedések eladóitól segítséget kérni, és szerencsés, ha egyazon gyártó egymáshoz fejlesztett termékeit használjuk, tehát az adott lakkhoz kínált alapozót, vagy az adott pórustömítőhöz készült fedőfestéket.

Néhány fontos tudnivalót azért felsorolnék:

• A pácok és lazúrok esetén mindig végezzünk próbafestést, mert a szín a legtöbbször eltér attól, amit a boltban láttunk a mintacsíkokon. Klasszikus pácok esetén ráadásul az is számít, mennyire egyenletes a bevonat, ahol jobban beszívja a fa a pácot, sötétebb lehet. És mindig számítsunk rá, hogy a megszáradt pác színe a fedőlakkozástól szintén változni fog, sötétebb és teltebb lehet.

• A felületkezelés mindig sok csiszolással jár. Az első réteg alatt és a rétegek között is szükséges csiszolni, ez vizes bázisú anyagok esetén különösen igaz, a víz nagyon „fel tudja szívni” a fa rostjait, különösen puhafák esetében.

• Ha ecsettel festünk, sajnos csak a jó minőségű épp ezért drága ecsetek közül érdemes választani, ugyanis az olcsóbb ecsetek hajlamosak hullatni a szőrüket. Ez alapozásnál annyira nem probléma, ilyenkor még fel lehet kapni a szőrszálat a felületről, de ha mondjuk az utolsó réteg fedőlakkozásnál történik ez, az már igen bosszantó lehet. Nagyobb felületeknél érdemes lehet megfelelő szivacshengert használni ecset helyett, vagy akár beruházni egy olcsóbb szórópisztolyra. (Persze a felületkezelő anyaghoz mindig megadják, milyen technológiával vihető fel, ezért is érdemes előre gondolkozni.)

Ez így leírva talán kicsit elrettentőnek tűnik, de igazából azért ez nem annyira bonyolult terület. Ha még nincs gyakorlatunk és tapasztalatunk a felületkezelés területén, érdemes az egyszerűbb eljárásokkal kezdeni (például a hagyományos szeszes vagy vizes pácokkal történő kézi pácolást nyugodtan kihagyhatjuk, és inkább válasszunk valamilyen dobozos vékonylazúrt) és mindenképp keressünk egy olyan festékáruházat, ahol segítenek az eladók. Persze az sem árt, ha vásárlás előtt kicsit körbenézünk a neten, mondjuk a gyártók oldalain, elég sok hasznos fogást találhatunk ott is. És persze gyakoroljunk, végezzünk próbafestést, ne a hónapokig készült faragott komódnak essünk neki rögtön az ismeretlen anyaggal.

Fakopáncsos sorozatunk előző epizódjait ITT olvashatjátok

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is. 
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.