Furdancs

Bútorlapból készült bútorok általánossá válásával együtt terjedtek el az ilyen bútorok ajtajainak rögzítésére használt kivetőpántok. Anno még a múlt évszázad 80-as éveiben a mindenféle iskolai szakmai gyakorlatunkat különböző bútorgyárakban töltöttük. Akkoriban még divat volt a hagyományos zsanér használata is az ilyen szekrényajtóknál. Ezeket általában apró csavarokkal rögzítettük, amit roppant célszerűen kalapáccsal vertünk be a bútorlapba. (Ez volt a hivatalos ajánlás.) Gondolhatni, mennyi ideig tartotta a helyén az így rögzített pánt az ajtót.

Bárszekrényekről, legalábbis egy régebben készült, konkrét saját darabról már írtam itt a blogon. Az, hogy a kulturált alkoholfogyasztáshoz adott esetben hozzátartozhat egy megfelelő, a a szemnek és a használat céljának egyformán megfelelő berendezési tárgy, talán nem képezi vita tárgyát.

Hogy elegendő-e egy asztalka, amilyet a Southfork ranch életéből ellesett filmkockákon láttunk (többnyire Jockey Ewing töltött magának rajta) vagy egy jóval stílusosabb antik földgömb, netán egy egész falat beborító pult az ideális, az mindenképp a saját elképzelésünkön múlik.

Van hova felnőnünk laikus kárpitosként, mikor tekintetünk előtt kitisztul az alkotás köde és első ösztönös, alapismeretek nélkül készített székborításunkat megszemléljük. Tekintsék meg a hegesztőpálca és tűzőgép által összerótt kísérletet, azaz: így készül a zongoraszék mifelénk. Megnyugtatásul, az írás végén valódi szakmai mankót nyújtok a kárpitosipar iránt érdeklődőknek. A kondiszobában lakik írásunk tárgya, azért van szőnyeg a falon - szögezem le elöljáróban.

Mr. Furdancs irodai forgószéke után az én munkás fotelem mondta fel a szolgálatot. Beépített anyagai minőségét tekintve már újkorában hulladék volt, bár a sokkal drágább típusok is hajlamosak jobbra dőlve deformálódni. Talán mert mázsa körüli testtömegű felhasználók Rodin "Gondolkodó ember" pózába görnyedve aszimmetrikusan túlterhelik az anyagot.

Illusztrált munkanaplómban a javítás mellett az alkatrészek számának drasztikus leépítését és optimalizálását is megfigyelhetik némi forgószék-anatómiai ismeretekkel bővítve.

A Furdancs szerkesztőségében ritkán ugyan, de azért adódik olykor szerelnivaló. Épp a napokban képződött egy hulladék forgószék, a sok éves közel rendeltetésszerű használatnak köszönhetően, vagy épp annak ellenére. Az úgynevezett gázlift adta meg magát benne, melynek következtében nem csupán a forgási képességét, de tulajdonképpen a szék mivoltát is elvesztette. Mikor először megláttam a roncsot, meggyőződésem volt, hogy kocsmai verekedésben használták és attól esett darabjaira a gázlift. Hajlamosak vagyunk gondolkodás nélkül alávetni magunkat a fogyasztói társadalom diktátumainak, és bármennyire is szeretünk szerelni és barkácsolni, első utunk az irodai forgószék-szaküzletbe vezetett. Jellemzően ez az első út, szokásos temponkhoz méltón eltartott két hétig. Ennyi időnk volt legalább arra, hogy megérkezzen az ihlet a javításra, illetve legalább arra, hogy szemrevételezzük a lehetőségeket.

Nincs mese: ide új gázlift kell, és akkor minden jó lesz.

Kertemben bukkantam erre a lehullott madárfészekre. Építője talált valahol kék műanyagszálakat és beépítette a fészekbe. Lehetne tréfálkozni, hogy a kismadarak követik a modern építészeti-hőszigetelési trendeket és a természetes anyagokat korszerűekkel vegyítve építik otthonukat, de szerintem inkább szomorú látvány. Széthagyunk mindenféle szemetet és bár egy madár beépíti a fészekbe, de másik tíz elpusztul a környezetszennyezés káros hatásaitól.

Jó, lehetséges, hogy végül nem is halak fogják használni, de erre még visszatérünk a poszt végén. És így mindenképp jobban hangzik a cím. Szóval ez a poszt egy szekrényről íródik (meg néhány halról). Azon szerencsés olvasóink, akik kertes házban laknak, ismerhetik a dolgok felgyülemlésének folyamatát. Ha van valamilyen fészer, féltető, netán veranda a házhoz, ott bizony előbb-utóbb elkezdenek gyűlni a dolgok, holmik és motyók.

A szokásos, egyszer-még-jó-lesz-ne-dobjuk-ki félék épp úgy, mint az ennél rendszeresebben, de csak időszakosan, mondjuk bizonyos évszakokban használtak.

A macskával kezdődött minden.

Itt nálunk a konyhában tízen éve, mióta itt lakunk, náddal/hánccsal szőtt ülőlapú fenyő székek állnak az étkezőasztal körül. Aztán az elmúlt télen a macskák valami miatt rákaptak, hogy a székek fonatát élesítsék a körmüket. Ez aztán pár hónap alatt elfogyasztotta az ülőfelületet.

A régi fotóim között találtam egy nem túl jó minőségű képet, ami egy vagy 20 évvel ezelőtt készült bútort ábrázol. Maga az alkotás már nincs meg, de a poszt illusztrálására talán a kép is megfelel…

Pénteki posztunk a szokásosnál kissé házszerűbb madárodúról népszerűnek bizonyult. Ennek örömére, amolyan hétvégi levezetésképp összevadásztunk néhány hasonló darabot. Egyik sem mindennapi, aztán hogy melyiket helyeznénk el a kertünkben, és persze hogy milyen is kell legyen az a ház, amelynek a kertjében elfér egy ilyen madárodú, az persze érdekes kérdés…